Egy este, amit sose fogunk elfelejteni!

Nem vagyok egy nagy sport rajongó, sőt igazából sose értettem, hogy miért élvezet 90 percen keresztül azt bámulni, hogy pasik futkosnak egy labda után. Az egyetlen sportmérkőzés, ami letudta kötni a figyelmemet az a kézilabda volt. No, persze nem azért, mert akkor szakmai hozzáértéssel figyeltem volna, de sokkal jobban sikerült felfognom a szabályokat, a szurkolók is nagyon kedvesek voltak és mindig jó volt a hangulat. Zsófi barátnőm viszont komoly rajongó volt. Kente-vágta az össze szabályt és mindig képben volt, hogy melyik csapat hol áll a tabellán.

Ha jól emlékszem 15-16 évesek lehettünk, amikor elmentünk az első kézimeccsre. Tulajdonképpen nem is értem, hogy egészen addig miért nem voltunk, mivel én kb. 100 méterre, Zsófi pedig 50 méterre lakott a sportcsarnoktól. Na de mindegy is, lényeg a lényeg, hogy az első meccs után meg is vettük bérletet és állandó látogatókká váltunk. A „B középbe”, vagyis a legesleghangosabb, leglelkesebb szurkolók közé ugyan sose ültünk be, de az első sor már alapvető volt nálunk, ha meccsről volt szó.

Mindamellett pedig mi az, aminek még nagyon tud örülni két tizenéves lány ilyenkor? Hát persze, hogy a helyes kézis fiúknak. Mindig hatalmas pillákkal figyeltük őket és ha egy-egy kedvencünknek sikerült gólt lőnie, valahogy mindig hangosabban sikítottunk. Na, ez ilyen, ezen nincs mit szépíteni és nincs is mit szégyellni szerintem. A tinédzser lányok szíve ilyenkor rózsaszín ködben úszik. De szerencsére a fiúk stírölése mellett, az évek során nagyon sok barátságra is szert tettünk és már volt egy igazi kis csapatunk, akikkel együtt jártunk a meccsekre és azokon kívül is nagyon sokszor találkoztunk és programokat szerveztünk.

Az egyik ilyen alkalommal úgy döntöttünk, hogy elmegyünk valahova beülni, iszogatni és beszélgetni. Azonban pont egy olyan pubot sikerült kiválasztanunk, ahol éppen egy zártkörű rendezvény volt. De nem fogjátok elhinni, hogy milyen. Nem más, mint a kézilabdás fiuk csapatának a zártkörű bulija volt. Az egyik csapattagnak éppen születésnapja volt, tehát mindenki ott volt. Zsófival hirtelen le is fagytunk, konkrétan egy szót nem tudtunk kinyögni, amikor egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a srácok befelé invitálnak minket és a többieket is befele, mondván van még hely bőven, bulizzunk velük nyugodtan. Hát mondanom sem kell, hogy nagyon erősen kellett kontrollálnom a bennem megbúvó régi tini énemet, hogy ne kezdjen el artikulálatlan módon sikoltozni izgalmában, de szerencsére Zsófi is ugyanígy volt, szóval ketten támogatva egymást jó pár nagy levegő után sikerült lenyugodni és végre elengedni magunkat.

Igazi, hogy már sokszor elképzeltük, hogy milyen lenne a srácokkal együtt bulizni, hogy miről lehetne velük beszélgetni, vagy hogy kinek milyen a személyisége, de most valójában is megtapasztalhattuk. Borzasztó kedvesek, intelligensek és tisztelettudók voltak mindannyian.

Sose fogjuk elfelejteni ezt az estét, mondhatjuk úgyis örökre a szívünkbe zártuk, amikor a kézilabdás fiukkal buliztunk egy estét!